1. Fejezet

Sziasztok! Elég hamar megírtam az 1. fejezetet.. Köszönöm a 2 rendszeres olvasót! Remélem elnyeri mindenki tetszését ez a fejezet is... Kommenteknek is örülnék.. Kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Úgy látszik a reggeli idő is egyet ért velem. Szeptembert írunk, és pont az iskola első napjának reggelén kerekedik óriási vihar.
Álmomból az esőcseppek halk kopogása ébresztett, mire nagyot nyújtóztam és átfordultam a másik oldalamra. Szívesen aludnék tovább, de ekkor nagynéném - az édesapám testvére - ront be a szobámba:
- Felkelni! - rázza meg kedvesen a vállam, mire enyhén felmordulok.
Lassan felülök, mire Maddy szemét forgatva kuncog.
- Na látod! - folytatja nénikém. - Nem is olyan nehéz! - azzal mosolyogva kimegy az ajtón.
Az igazat megvallva az iskola egyáltalán nem szerepel a 'kedvelt helyeim' című listámon. Egyetlen barátnőm van Lisa, akivel egész nyáron nem találkoztam. De a napfényes évszak így is rengeteg mindent tartogatott számomra.
Az egész vakációm egy közeli kis faluban töltöttem, ahol napestig csak festettem. Jobb szórakozást nem is képzelhettem volna magamnak! Könnyen eltudtam merülni a lemenő nap narancssárgájában, a felhős ég szürkéjében, vagy éppenséggel az udvar végében lévő kunyhó falának piszkos fehérjében.
Szőke hajamat felkötöm, és belebújok valami kényelmes ruhába. A nyáron eléggé megváltoztam.. Porcelán fehérségű bőröm kapott egy kis bronzos színt, hajamat pedig szőkére festettem.
Táskámat lekapom a székemről, és lesietek a lépcsőn. Maddy megpuszilja a fejem, miközben a kandalló felett lógó festmény felé fordulunk. A szüleimet ábrázolja...
Édesapám katonaként halt meg még a születésem előtt, édesanyám a szülésbe halt bele. Maddyn kívül senkim sincs ezen a földön...
Gyakran furdal a bűntudat, hogy nem hiányzanak eléggé nekem. Néha éjjel sírok, csak mert arra vágyom, hogy megismerhessem őket.
Maddy a vállamra teszi kezét, miközben én mereven bámulom a képet:
- Sok sikert! - suttogja. - Biztos nagyon büszkék rád!
Minden úgy történik, mint minden évben. Mikor először mentem iskolába, akkor kezdődött ez az egész 'rituálé'. Maddy szerint fentről látnak engem, és nagyon büszkék rám.
Kitűnő tanuló vagyok, mivel bizonyítani akarok a szüleimnek. Na meg muszáj ösztöndíjat szereznem, ha egyetemre akarok járni..
Nem reggelizem, hanem egyből autóm felé veszem az irányt. Régi, kissé már roncs autóm hátsó ülésére behajítom a zsákom, majd beülök előre, és elindítom a rádiót, miközben lassan kigördülök a felhajtónkról. Imádok reggel vezetni, bár esőben már kevésbé...
Hirtelen egy ember vetődik az autóm elé. Hangos szitkozódás közepette taposok a fékbe, miközben a srác vigyorogva bámul rám. Pár másodpercig farkasszemet nézünk, amit én szakítok meg:
- Barom! - kiáltom elég hangosan, hogy meghallja. - Nem ismered az átjárót?
A fiú sötéten a szemembe néz, mire bennem megfagy a levegő . Aztán elkapja tekintetét, és rohanni kezd a járdáig.
Mögöttem egy türelmetlen sofőr dudál, mire újra elindulok. Hogy én mennyire gyűlölöm a reggeli sietséget!
Furán érezem magam attól, hogy rákiabáltam arra a srácra. Általában mindenkivel kedves vagyok, nem tudom, hogy sikerült ilyen hamar felhúznia.
Biztos az iskola a hibás! Hiába vagyok kitűnő még mindig utálom azt a helyet. Valahogy sikerül bemanővereznem egy parkolóhelyre, és kiszállok az autómból. Lisa már a bejáratnál vár, hogy megoszthassa velem nyári élményeit.
Mindenre csak bólogatok, miközben lassan menetelünk a folyosón. Agyonolvasott könyvemet előhalászom a táskámból, és leülök az egyik asztalhoz. Lisa mellém telepedik, miközben fülhallgatójából üvölt a zene. Ezt szeretem benne.. Nem muszáj mindig beszélnünk, mi anélkül is jól megvagyunk.
Végül bejön a biológiatanárunk, és minden kertelés nélkül elmagyarázza mit vár el tőlünk ebben az évben. Később kioszt egy kis lapot, mely új fajta tanítási 'taktikájának' egyik felét szolgálja. Meg szeretne ismerni minket...
Orrom alatt mosolyogva töltöm ki a sablonosabbnál-sablonosabb kérdéseket, míg egynél meg nem torpanok. Melyik a kedvenc virágod? Ez a kérdés teljesen elgondolkodtat.
Fejben meg is válaszolom, de nem merem leírni. A rózsa a kedvenc virágom, de mire magamban kimondom beugrik egy emlékkép.
Nyolcéves lehetek, miközben egy vastag, zöld kötésű füzetet lapozok. 'A lányom lesz életem rózsájának legszebb szirma. Épp ezért lesz a neve Rose Petal. Már alig várom, hogy megszülessen és láthassam mit örökölt az apjától és mit tőlem...'
Kissé megrázom a fejem, hogy kitisztuljon az agyam. Gondolkodás nélkül beírom az üres vonalra, hogy ibolya, és tovább haladok a kérdéseknél.
Miután kicsengetnek mosolyogva nyújtom át a lapom Mr. Ross-nak - a biológiatanárnak - mire ő is hasonló mosollyal jutalmaz.
A szekrényem felé veszem ez irányt, hogy összeszedjem a cuccaimat. Lisa a nyomomban loholva zárja ki a szekrényét, miközben én végzek.
- Utálom a tornaórát! - mondja nyafogós hangon.
- Én sem rajongok érte - húzom fel undorodva orromat, mire mindketten felnevetünk.
Az öltözőben páran mosolyogva üdvözölnek minket, mire reflexből én is megismétlem gesztusukat. Gyorsan átveszem fekete rövidnadrágom, mely az esős levegő miatt nem túl aktuális. Szürke toppom átráncigálom copfomon, mire abból kibomlik pár szál haj. Újra fésülködöm, és fürtjeimet kis balerinakontyba fogom.
Lisával az oldalamon oldalgok be a tornaterembe. A tanár segédje - aki után a fél suli lányai csorgatják a nyálukat - elmagyarázza, hogy a rossz idő ellenére is kint lesz tartva az óránk.
Mélyet sóhajtok, miközben kiballagok a szeptemberihez képest hideg időbe. Mr. 'Szadista' Craig - a tornatanár - magához int, mire Lisát hátra hagyva lépegetek felé.
- Valamiben segíthetek? - kérdezem illedelmesen.
- Kérlek ezeket vidd be a szertárba! - tart felém egy hálót, tele labdákkal.
Bólintok, és felemelve a hálót megyek vissza az épületbe. A szertár közvetlenül a tornaterem mellett van, így hamar megtalálom. Belépve, azonban elbotlom a küszöbben, és elterülök a padlón.
A szertárt visszafojtott nevetés rázza meg, ami nem tőlem származik. Gyilkos szemekkel meredek a mellettem álló barna hajú fiúra. Haja vizes, de amint szemébe nézek rájövök, hogy ki.
- Most már örülök, hogy inkább rám kiabáltál. Jobb mint, ha elütöttél volna - mondja gúnyos hangnemben.
- Visszagondolva szerintem jobb lett volna, ha elgázollak - mondom ugyanolyan hangnemben, mire láthatóan meglepődik. Én is hasonlóképpen érzek, mivel szinte senkivel nem szoktam ellenséges lenni. De, ha ez a srác annyira idegesít..
Ledobom a hálót, és kiindulok az ajtón.
- Látlak szerdán, történelmen! - szól utánam ugyanaz a hang. Nem fordulok meg,csak megyek tovább. - Mellesleg Dalton vagyok.. - még mindig megyek tovább, mire megint megszólal. - Akkor szerdán, Rose Petal!
Hirtelen megmerevedek, de nem adok neki örömöt. Számtalan kérdés felötlik bennem, miközben a pálya felé gyalogolok. Ki ez a Dalton? És egyáltalán honnan tudja a nevem? De a legfontosabbat alig merem még magamban is kimondani.. Mit akar tőlem?

'Ismeretlen felbukkan a távolból,
Ontja csak az indulatot magából.
Utálom, és a gyűlölet is talán megeshet,
De kíváncsi vagyok mennyi titkot rejtegethet.'